Vihardal
Szélben lengető füvek, zöldök, ibolyaszínűek,
napsütötte tenger, amelyben veled fürdök,
tekintve a múltba, megyek én hosszú úton,
oly szürkés köddé vált a taj, hogy elmerülök.
Felhők mögött vihartornyok, még hozzád bújnék,
olajfa erélyes légre mily szelíden simul,
a tó vize most feldúlt, hűs zavaros ízben,
míg hullámok jönnek felém, irgalmatlanul.
Elfordulok, és szemben a széllel kacagok,
minden erőmmel szaladok, madarak sírnak,
hol vihar káromol, végzetes csatát táncol,
elengedem a kötelet, nevető virgonc.
Budapest, 2011-06-07